Monológ I.

Hello!

Egy kis szösszenettel jövök ismét a kis szünet után. Remélhetőleg most már át tudok majd lépni ezen. :)
Monológ I. címet kapta a következő művem. Nem tudtam, mi lehetne a megfelelő cím neki, szóval ezentúl nem töröm az agyam és adok bénábbnál bénább címeket az írásaimnak, hanem hasonló kategóriákba lesznek sorolva... Lehet, ez nem volt éppen a legmagyarosabb mondat, de a lényeget remélem értitek. Na, nem mintha ez jobb lett volna... Szóval visszatértem (talán)... Cím ötleteket várok a komikban... xD

Jó olvasást!

***

Hogy mit akartam abban a percben? Elbújni, minden és mindenki elől. Hogy senki ne találjon rám, csak ha már én is úgy akarom. Egyedül lenni. Nem várni a kérdéseket, amikre úgy is mindenki tudja a választ. Nem várni a sajnálkozást, nem végighallgatni a ’mi lett volna, ha’ elméleteket. Hogy mi lett volna? Semmi. Ha nem most, hát később történik meg. Mert az embert mindig elárulják. Bízzunk másokban, folyton ezt hajtogatják. Bízzunk másokban! Ha megnyílsz, az első adandó alkalommal hátba szúrnak. Mert ilyenek vagyunk mi emberek. Fontosabb a saját boldogságunk, mint, hogy lemondjunk valamiről, mások kedvéért. Vagy, hogy megpróbáljunk valamit, csak, hogy ne hagyjuk cserben a másikat. Olyan nagy kérés, hogy még egyszer megpróbáljunk valamit? Olyan megerőltető megtenni valamit a másikért?
Én sem vagyok tökéletes. Nem is akartam soha az lenni. De mindig próbáltam segíteni másoknak. Meddig kell várni és adni, hogy egyszer is visszakapj valamit? Mi az a határ, mikor azt mondod ’elég, nem megy tovább. Most nekem van szükségem rád. ’ Fel ismerjük-e egyáltalán, ha vissza kell adni az addig kapott szívességet?
Csak egy perc kellett volna, mikor nem mást kell hallgatni. Mikor csak az számít, én mit gondolok, érzek. Csak egy perc. Elbeszéltünk egymás mellett. Már egy ideje csak két ember voltunk, akik éltek egymás mellett. Közös program? Csak történetekből ismertük. Valahogy leültek körülöttünk a dolgok. Minden megváltozott. Persze indoka rengeteg volt, hogy mi és miért történt, de jól tudtuk, hogy csak ő szabott gátat ezeknek a dolgoknak. Csak ki kellett volna lépjen a burokból, amelyet maga köré húzott. Mint egy szövet, olyan volt, amit be akart engedni, annak ajtót nyitott, a többi dolog kint keringett és kereste a repedéseket.
Hogy aztán mi lesz a vége? Senki sem tudja. Talán boldogan tekint vissza a közös múltunkra együtt a jövőben. Talán megbánjuk majd az együtt töltött perceket. Talán egy tátongó lyuk lesz csak helyette, ami napról napra kisebb lesz, de el soha nem fogy. Talán… Talán soha nem hozzuk fel ezt a pillanatot és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Egy dolog azonban biztos vagyok. Most lenne rá szükségem, hogy azt mondja, ne add fel! De nincs itt, és nem is mond semmit. Nem tud meggyőzni, hogy ne adjam fel a reményt…

Helyzetjelentés

Hello!

Hát egy szomorú hírrel érkeztem. Mondjuk úgy, hogy most egy kisebb alkotói válságban szenvedek. Nem igazán tudom, miért alakult így, de most nem igazán élvezem. Szóval most a blog egy kisebb szünetet fog tartani. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. A megkezdett novella sorozatot mindenképpen befejezem majd...
Köszönöm, hogy eddig itt voltatok, remélem ez sem tántorít el titeket, hogy néha még benézzetek hozzám!
Jók legyetek!
Csóközön: Breeco

Várakozás...

Izgatottan ültem a kanapén, kezemben szorongatva a telefont. Alig vártam, hogy felhívjon. Hogy halljam a hangjában a boldogság mámorát. Tudom, hogy erre várt már évek óta, hogy ez élteti. Most végre sikerült neki. Annyiszor volt már karnyújtásnyira tőle, de mégsem volt elég… Valami mindig hiányzott. Rossz időzítés, még rosszabb körülmények. De most minden összejött. Minden a megfelelő időben és helyen.

Amint megláttam, hogy a medencében van, a pulzusom az egekig ugrott. Az egészet gyomorgörccsel néztem végig. Úgy izgultam, mintha én lettem volna a 8. ember a vízben. Minden gólnál ugráltam, minden eladott labdánál ütöttem a fejem a falba. Annyira szerettem volna ott lenni. Megnyugtatni a kihagyott helyzetek után, együtt örülni a találat végén. Hívott, hogy legyek mellette, hogy ne csak telefonon keresztül támogassam, de nem mehettem, itthon volt dolgom.

Csak vártam és vártam. A telefon csak nem csörgött. Minden verseny, minden meccs után fel szokott hívni. Akármi volt. Elfelejtett volna? Kihagyott volna a sorból? Majd hívni fog, amint lesz ideje. Egy ilyen győzelem után, millió és egy interjú, gratuláció-fogadás. Szóval sok dolga van. Próbáltam magam nyugtatni és meggyőzni, hogy csak várjak tovább. Egyre perce se adjam fel.

Fél óra múlva aztán megcsörrent a kis készülék. Egy pillanat alatt újra mosoly ült az arcomra, ami szinte levakarhatatlannak tűnt.

-          Szia. – szólok bele, remélve, hogy még mindig boldog és majd örömmel újságol el minden apró részletet.

-          Szia! Hát nem volt fantasztikus? Az egész uszoda, szinte felrobbant. Annyian voltak kint, hogy hihetetlen. El sem akartuk hinni. Már csak ezért is nyerni kellett. Láttad végig?

-          Viccelsz? Ezt bűn lett volna kihagyni. És gratulálok! Nagyon jól játszottál! Igazán büszke vagyok rád!

-          Hát köszönöm. De ez a csapat érdeme is. El sem tudom, mondani, mennyire örülök most. Tudod, mióta készülök erre?

-          Én ne tudnám? Ott voltam veled az utóbbi 10 évben minden kudarcnál és sikernél. De nem ez a lényeg! Hanem, hogy ma csak egy csapat lehetett az első. És ezek ti vagytok.

-          Oh, igen! Köszönöm, hogy mindig is támogattál. Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

-          Ahogy én se tudom, mi lenne velem nélküled. Na, de most nem ez a lényeg. Menj és ünnepelj. Ez a ti estétek!

-          Az is meglesz. De előtte fel kell hívnom Szilvit. Azért még kapni fogok tőle, hogy nem a mennyasszonyomat hívtam először… Vigyázz magadra! Tudod, mindenkinek szüksége van egy legjobb barátra.

-          Persze… Jó szórakozást!

És igen. Ez vagyok én. A legjobb barát, aki ha tehetné, olyan hamar szabadulna meg ettől a szereptől, amilyen gyorsan csak tud. Mindig is a legjobb barát voltam és nagyon úgy néz ki, hogy az is maradok… Én itt ülök és hallgatom minden problémáját, ismerem minden rezdülését, de Szilvihez megy haza, mellé bújik minden este, vele dicsekszik évek óta.

Meddig bír ki egy ilyen helyzetet az ember? Meddig tudja fenn tartani a látszatot? Mintha minden rendben lenne, mintha minden apró elszólás, csak véletlen nyelvbotlás lenne. Mikor jön el az a pont, mikor ezt fel kell adni? Mikor az ész lép előre, maga mögé utasítva a szív kiáltását. Hogyan lépjem tovább az ember, ha nem tudja lezárni, amit hátra kellene hagynia? Vagy, ha nincs is mit „eltemetni”? Hiszen, ha egyedül forr benned, ha senki nem tud semmit, olyan mintha nem is létezett volna. Ha nem mondod ki, soha nem érzed a valóság keserű ízét a szádban.

Talán ez volt az utolsó csepp abba a bizonyos pohárba. Talán az öröm hevében előhozott menyasszony már túl sok volt. Egyszer el kellett idáig is jutnom… Döntöttem és ezen nem tud semmi változtatni… Ma volt az utolsó beszélgetésem az én vízilabdázómmal. Elég volt ennyi. 4 éve veszett el az utolsó reményem is. De most fel kell állnom és újra a szerelmet keresni. Újra megkeresni azt a furán csillogó szempárt, aki csak rám vár. Megtalálni azt a férfit, aki elfelejteti a viszonzatlan szerelem miden játszmáját…

Új esély? Higgy benne... III.

Hello!
A kiírtakkal ellentétben itt a folytatás! Sam szemszög...

***

Ez a nap is úgy kezdődött akár a többi. Sam felkelt, megitta a kávéját, bevitte az újságot és elindult a boltba. Semmi jelét nem látta annak, hogy bármi furcsa és szokatlan dolog történik majd.

Belépett a bolt ajtón és egyből a polcok között kezdte keresgélni a hiányzó részeket az ebédjéhez. Az ajtó feletti harangocska jelezte, hogy már nincs egyedül vásárlóként. Egy dallamos női hang törte meg az addigi csendet. Sam felpillantott a polcok között. Ahogy meglátta a nőt, elállt a szava. Feleségére emlékeztette minden mozdulata, de az arc tudatosította vele, hogy csak a közösség hiányának furcsa „keze” játszik érzékeivel. Aztán találkozott a pillantásuk. Még ha csak fél percig is, de Sam látta azt, amit a tükörképében szokott. A fájdalmat, a hiányt eltakarta valami, de a női szemekben ott lapultak. Egy pillanat volt, de mégis többet jelentett, mint az utóbbi évek eseményei összesen. Amiről azt hitte lehetetlen, most mégis valósnak látszott. A szív, mely eddig csak mozdulatlanul töltötte ki helyét, újra mozgásba lendült. Az érzések megrémítették Samet. Egyszerre fájt, sajgott és kínzott minden dobbanás, mégis ott volt az eufória, az felszabadultság pozitív energiája. Hogyan érezhet ennyire intenzíven, ha előtte évekig kizárt mindent? Hogyan lehet rá ilyen hatással egy ismeretlen nő, ha örök szerelemet esküdött? A felismerés, hogy minden újrakezdődhet, megijesztette. Nem akart ismét csalódni, megtörni. Rövidre akarta zárni az elmúlt percek történéseit.

Amilyen gyorsan csak tudott, a pult felé araszolt. Kifizette a dolgait, majd hagyta, hogy a dolgok visszarázódjanak a megszokott kerékvágásba.  A  szív ismét egy csak egy kődarab lett, az érzések pedig visszabújtak a függöny mögé. Sam már nem félt. Tudta, hogy soha nem történik meg ismét. Soha nem hagyja, hogy felszakadjon a sok régi seb, hogy feltépje egy megmagyarázhatatlan érzés kapuit. 

Új esély? Higgy benne... II.

És már itt is a folytatás! Jó szórakozást hozzá!

***

Julie gyakran sétált egyedül a hatalmas parkban. Szerette nézni a zavartalanul repkedő madarakat, a boldogan futkározó gyerekeket és kutyákat. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy a világ rendje helyre állt. Hogy minden, ami körülötte van, az a valóság, a többi csak egy rossz álom volt és akkor, ott a boldognak tűnő emberek között ébredt fel. Hogy minden, ami eddig visszatartotta, az egyszerre csak egy messzi akadály volt, amit már sikerült elhagynia. Aztán visszazökkent a viharos, felhős, rideg valóságba, ahol nem volt más számára csak egy üresen tátongó lakás.

Pár évvel ezelőtt még ő volt a világ legboldogabb embere. Férjével beköltöztek ez első közös lakásukba. Tervezgették a jövőt. Minden álomszerűen alakult. Julie teherbe esett. Vidáman rendezték be a gyerekszobát, készültek a kisjövevény érkezésére.
Aztán komplikációk léptek fel. A baba nem úgy fejlődött, ahogy kellett volna, de már későn vették észre. Nem tudtak mit tenni. Végül a műtét során nem csak a babát vesztette el, hanem a lehetőséget is egy újabb élet kihordására.

Onnantól kezdve nem volt visszaút. A legnagyobb álmuktól lettek megfosztva és ezt nem bírta a kapcsolatuk. Éveken keresztül próbálkoztak, hogy helyrehozzák. Egyik tanácsadótól a másikhoz jártak, de nem tudták feldolgozni a szörnyűséget.

Nem találták már más megoldást, így inkább különváltak, mint sem valaha is fájdalmat okozzanak a másiknak. Így maradt ő egyedül a lakásban. Nem tud megbízni senkiben. Összetörte a szíve és értelmét sem látja annak, hogy valaha is újra egy egészet alkosson a millió darabból. Mindennap érezte a hiányt, ahogy elhaladt a kis szoba ajtaja előtt. Kínozta magát a minden alkalommal, ha betévedt a még mindig kéken díszelgő gyerekszobába. Semmit nem változtatott meg, egy bútort sem tolt arrébb. Úgy érezte a fájdalmon kívül semmi sem maradt neki. Ez volt, ami életben tartotta. Ez, ami bár többször is csak újra feltépte a régi sebeket, de még mindig meg tudta mozdítani az érzelmektől kiszáradt női szívet.

Új esély? Higgy benne... I.

Sziasztok!

Nem szoktam itt hosszas szövegekkel fárasztani senkit és most sem ez a szándékom.
A következő pár alkalommal (hacsak nem történik semmi közben) egy "novella" sorozatot olvashattok. Eddig még nem írtam ilyent, de most valahogy ez jött. Az egész egy Müller Péter idézettel kezdődött. Az eredményt pedig hétről hétre olvashatjátok. Íme az első része...

A mindent elindító idézet:

„Nem tudta se önmagát, se másokat szeretni. Szívét börtönként élte meg... ki akart törni belőle... szeretni akart... azt akarta, hogy szeressék... és ezért fölrobbantotta szívének falait... nem tudta, persze, hogy ebbe bele is halhat... az utolsó pillanatban döbbent rá, amikor már késő volt.”

A kandallóban halkan ropogott a tűz. Az ablakon lassan áradt be a hideg, téli levegő. Sam a régi bőrfotelben ült, amit még nagyapja hagyott hátra számára. Mióta egyedül maradt, család nélkül, ez a fotel jelentette neki a világot. Reggelente boltba járt, havonta egyszer elment feladni a csekkeket, de napjai nagy részét itt töltötte. Nem látta értelmét a ház falain túli világnak. Mindent egy szürke, idegen rendszer részeként látott. Mintha egyedül lenni milliók között. Nem tartotta senkivel a kapcsolatot. Minden szálat elvágott, csak hogy ne kelljen érezni bármit is. Egyedül a fájdalom és a hiány maradt neki. Üresnek érezte magát. Egy egyszerű hústömegnek, aki nem érdemes arra, hogy bárki is meghallgassa, megpróbálja megérteni. Kihalt belőle minden érzés, ami valaha megmelengette a mára kővé dermedt férfiszívet.

Nem rég múlt harminc, de inkább nézett ki egy megkeseredett idős embernek, mint sem egy életerős férfinak. Minden este keserűséggel feküdt le. Minden este eszébe jutott a felesége és a kisfia. Nem sokkal szülei halála után, fiatalon ismerték meg egymást, szerelem volt első látásra. Hanna keltette fel Samben az élet iránti vágyat. Minden úgy alakult, ahogy a mesékben lenni szokott. Fiatalok voltak, boldogok és szerelmesek. Azt hitték övék a világ. Utazgattak, bejárták a fél világot. Aztán egyszer csak közbe szólt az élet. Hanna teherbe esett. Kétségbe estek mindketten. Egyik pillanatról a másikra vesztették el a világ egyensúlyába vetett hitüket. Féltek, megrémültek. De összekapták magukat pillanatok alatt. Sam munkát vállalt, majd lakást vettek. Hanna boldogan rendezte be a gyerekszobát és a lakás többi részét. Minden újra a helyére rázódott. Minden újra úgy alakult, ahogy tervezték, csak kicsit korábban. 23 éves volt Sam, mikor apa lett. Mindennél jobban szerette Jasont és Hannát. Az életét adta volna értük. Hanna állást kapott egy utazási irodában. Jasont reggel óvodába vitte, majd ment dolgozni. Hétköznapi életet éltek, mindenük megvolt. Nem bánták, hogy fel kellett adni a régi álmaikat, az utazást, a gondtalan éveket. Minden percét élvezték, minden pillanat az újdonság varázsával hatott rájuk, még ha egy idő után csak a hétvégék, változtatták meg a hétköznapok monotonságát.

Jason 5 éves volt, mikor hétvégére elmentek a közeli tóhoz. Tökéletes hétvége volt. Homokvárat építettek, sütögettek, csillagokat lestek. Aztán hazafelé egy autó áttért a szemközti sávba és magával sodort két autót, hogy végül Samék autójának ütközzön. Jason és Hanna nem élték túl a balesetet. Sam hónapokig kórházban feküdt, körülötte mindenki küzdött az életéért, egyedül ő adta fel. Elvesztette mindenét, amiért érdemesnek érezte élni.

Ennek már 2 éve. Azóta itt ül a fotelban és nem mozdul. Nem tudja kimozdítani semmi. Mondhatnánk, hogy depressziós, hogy antiszociális, hogy vegetál. Talán mind, talán egyik sem. Rettegett attól, hogy újra közel enged valakit magához és megint elveszti. Hogy megint át kell élnie egy szeretett személy hiányát. Inkább választotta a magányt, a remete létet, mint az újabb csalódás esélyét.
Nem is akart változtatni ezen. Jól megvolt ő, legalábbis ezt hitette el magával. Akik ismerték, tudták, hogy ez az egész csak egy álca, egy maszk, ami mögé elbújik, mert csak így érzi magát biztonságban. Aztán a sors közbe szólt. Amikor már teljesen feladnád, mindig olyan dolgot sodor eléd, ami teljesen felborítja addig szikla szilárdnak tűnő elképzelésed. Így volt ezzel Sam is. Mikor már azt gondolta nem akar semmit, csak csendben elaludni és nem ébredni fel többet, ott állt előtte Ő. Nem hitte, hogy valaha még meg tudja nyitni szívét. Most sem akarta, de nem tudott már tovább parancsolni a felhasadni készülő kőrburoknak…

Ha...

Ha születésed napján előre tudnád,

hány csomó lesz sorsod fonalán,

nem kellene félned,

mit teszel jól vagy sem.

Ha az iskolakapuban már első nap

meglátnád tovább hogyan haladj,

nem jönne a sok fura barát,

ki átsegít a bajok hajnalán.

Ha az első percben tudnád

ki áll melletted életed nyarán,

elmaradna a felfedezés

mikor új szempár néz feléd.

Ha hanyatló életed utolsó percében

csak egyszer is visszanézel

s lelked boldogság köde lepi el

már nem volt hiába élned.

Hiába lettél volna világod fura ura,

ha nincs annyi harc, s kudarc,

nem épít fel viszály, s csoda,

csak olyan lennél, mint egy marionett figura.

You belong with me....

Megint itt állok a kapuban. Megint várok egy jelre, hogy meggyőzzön nem ez a megfelelő időpont. Mikor jön el a megfelelő időpont?  A megfelelő perc? Talán soha. Talán évekkel ezelőtt már elszalasztottam. Talán most van az. Annyi talán és annyi lehet.

Ott voltam mellette, mikor minden összeomolni látszott. Mikor egy hajszál választotta el, attól, hogy feladjon mindent, csak mert egy barna szempár beleégett a szívébe. Ott voltam, mint legjobb barát… Mindig. Nem kértem semmit. Nem kértem, hogy szökjem el velem, hogy élje az én álmaimat. Nem vágytam soha másra, csak hogy boldognak lássam.

4 éve is itt álltam. Néztem a nagy ház ajtaját, mely vibrálva hívogatott. De nem ment. Nem tudtam megtenni. Féltem. És most is félek. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy ami köztünk kialakult, azt egy pillanat alatt tegyem az évszázad legjelentéktelenebb kapcsává. Olyan szoros ez, hogy az évek, a távolság, az új barátok sem tudták eltűntetni, de még csak beárnyékolni sem. Mintha minden azon lett volna, hogy ez a barátság örökre megmaradjon. Van jogom tenni ellene? Van bármiféle okom arra, hogy ezt tönkretegyem?

Akárhogy is próbálom egy láthatatlan fal eltakarja a befelé vezető keskeny ösvényt. Nincs erőm megkerülni, se átmászni, se lerombolni. És megint feladom. Annyi mindent elértem. Annyi mindent megtettem már, de nem megy… Nem lehet… Nem veszíthetem el őt is…

*

Megint itt áll a kapuban. A házat nézi, de nem lép. Nem tesz semmit. Ő csak a barátom akar maradni. Pedig reméltem. Reméltem, hogy megteszi. Nem úgy, mint 4 éve.

Sejtelmem se volt arról, hogy mit érez irántam. Nekem volt valakim, rá csak barátként tudtam tekinteni. Ő volt a bizalmasom. Mindig meghallgatott. Mindig segített. Aztán egy nap, ott állt, ahol most is. Vártam, hogy bejöjjön. Megfogta a kilincset, de nem nyomta le. Ahogy az ajtóra nézett, valami furcsa volt, de nem értettem. Mintha kicserélték volna. Egyszerre volt a tekintete vágyakozó, eltökélt és bizonytalan, kétségekkel teli. Megrémített. Vártam, hogy belép az ajtón és minden olyan lesz, mint régen. Beszélgetünk, nevetünk, elsírom a bánatom, tanácsot ad, aztán ő is ezt teszi. A napom fénypontja volt, mikor megjelent arcán nagy mosollyal és az apró gödröcskékkel a szája sarkában. Mindig mosolygott és mindig ott volt nekem.

Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Ahogy hirtelen megfordult és elment, eddig számomra ismeretlen érzéseket keltett fel benne. Úgy éreztem valamit elvettek tőlem, ami engem illet. Ami hozzám tartozik. De nem értettem semmit. Aztán napokig nem láttam, és nem is hallottam róla. Majd egymásba botlottunk. Kézen fogva sétált egy számomra teljesen ismeretlen lánnyal. Mintha villámcsapott volna belém, úgy pattant helyére az utolsó darabka. Féltékeny voltam. Mérhetetlen dühöt éreztem. Ki akartam tépni a lányt a karjaiból, hogy én lehessek ott. Hogy engem öleljen, engem óvjon karja. Nem tettem. Mindig azt mondják, hogy el kell engednünk azt, akit szeretünk. Hát én is ezt tettem. Visszasüllyedtem az önmarcangoló magányba, ahonnan ő segített kilépni. Annyira hiányzott a társasága, hogy minden összeomlott körülöttem. Amiről eddig azt hittem, hogy nélkülözhetetlenül része az életemnek, már távolinak és feleslegesnek tűnt. És ott volt ő. Mindig is azt hittem, hogy meglennék nélküle. Hogy csak egy homokszem, ami nem befolyásol semmit maga körül, aminek nincs jelentősége. Nem tévedhettem ekkorát. Nem értettem, miért nem figyeltem az árulkodó jeleket. Vártam mindennap, hogy lássam, hogy beszélhessek vele, mégsem éreztem azt az a leírhatatlan furcsaságot, amely átjárja lelkem minden zugát.

4 éve várok, hogy lépjen valamit. 4 éve próbálom helyre hozni, amit annak idején mindketten elszúrtunk. Barátok maradtunk, de nem jó ez így. Nem megy ez már tovább…

*

Megfordulok… Ismét… Újra elszököm az új elől. Megint keresek majd valakit, aki próbálja velem elfeledtetni. Megint lesz egy lány, akiben őt látom, míg rá nem ébredek, hogy senki sem érhet fel hozzá. Míg nem néz rám újra azokkal a barna szemekkel és vesz le újra és újra a lábamról. Megint feladtam…

*

Megfordul. Ismét elmegy. Nem bírom újra végignézni, ahogy kisétál az életemből, hogy egy újabb ember álljon közénk. Ennél többet már nem veszíthetek. Futok, ahogy csak bírok a megszokott lépcsősoron, most mégis ismeretlennek tűnik minden. Egy teljesen új világot fedezek fel, holott semmi sem változott az elmúlt percekben. Csak én. Elszántam magam és nem hagyom újra elszaladni. Nem hagyom, hogy újra ellökjön magától…

*

Amilyen gyorsan csak tudok, úgy szelem a távolságot a biztonságot jelentő otthonom felé. Mit is gondoltam? Pont egy ilyen lány szeretne engem? Pont ő akarna velem lenni? Mindent tud rólam. A legapróbb részleteket. Mindent. Miért is szeretne? Miért fogadná el a hibáimat? Hiszen csak a barátja vagyok. Egy barát, akire mindig számíthat. Akit felhívhat az éjszaka közepén, mert nem tud aludni. Vagy aki elmegy érte a buli után, mert pasi, akivel ment már rég lelépett. Akihez menekülhet, ha összecsapnak a hullámok. De nem látja bennem a szerelmére vágyó férfit, aki vacsorázni vinni, vagy akivel együtt nézné a naplementét. Akivel egy lassú számra táncolna, vagy aki mellett évek múlva ébredni gyerekek édes zajára. Én csak A barát vagyok. Így nagy a-val. Se nem több, se nem kevesebb…

*

Csak rohanok utána. Ismerem. Tudom, hogy most hazamegy, mert ott érzi biztonságban magát. Mert ott látja meg a kiutat a kilátástalan helyzetekben is. Ahol felnőtt, ahova minden porcikája kívánkozik, ha időre van szüksége.

Meglátom a házat, de megtorpanok. Mi van, ha mindent félreértettem? Ha csak képzelem, mindazt, amit a szemeiben láttam. Ha pont az ellenkezőjét akarta mondani. Ha utálja, hogy mindent elmondok neki, hogy felhívom, ha szükségem van valakire, ha unja már, hogy úgy kell tennie, mint aki nem kedvel. Nem tudom megtenni. Nem tudok bemenni a kapun. Nem megy… Elbuktam…

*

Nem hiszek a szememnek. Pont úgy áll a házunk előtt, mint én alig pár perce. Ugyanolyan tétován fogja a kaput. És ugyanúgy megfordul, mint én. Ez volt a jel… A jel, amire évek óta várok. Most nem engedhetem el. Most nem…

*

Lezárom ezt az egészet. Kell ez nekem? Valahogy csak el tudom felejteni. Ahogy ezt szajkózom magamnak, egyre kevésbé hiszek benne. Annyi minden emlékeztet rá. Hogy mit tennék most más esetben? Felhívnám, és a telefonba sírnék, nem az utca közepén egymagamban. Elmondanám neki, ő pedig segítene. Elmondaná, hogy ő mit tenne, és hogy mindig számíthatok rá.

-          Várj! Állj meg! – a szívem rögtön gyorsabban ver, mikor meghallom a hangját. Nem akarok

megfordulni. Nincs mentségem a könnyeim áztatta arcomra. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Hamar

utolér, és magával szembe fordít. Azok a kék szemek… Ezernyi érzelmet sugároznak róla. Nem szól

semmit. Csak áll velem szemben és az arcomon futtatja végig tekintetét már sokadjára. Szinte fel sem

tudom fogni, olyan hamar történik minden. Szorosan ölel magához, majd a következő pillanatban már a

könnyeimet törli arcomról. Időm sincs feleszmélni kábulatomból, már is beszélni kezd.

-          Annyira sajnálom, hogy nem volt ott veled az utóbbi időben. Hogy nem azt tettem, amit egy legjobb barátnak tennie kellett volna. De nekem ez nem megy. Nem tudok egyszerűen csak a legjobb barátod lenni. Nekem ez már nem elég. Nem akarom, hogy különböző idiótákról panaszkodj, hogy milyen hülyeségeket csináltak már megint. Azt akarom, hogy rólam mesélj másoknak, hogy milyen boldog vagy velem. Hogy mennyire hiányzom, pedig még csak 10 perce mentem el. Azt akarom, hogy este mellettem aludj el és reggel velem ébredj. Hogy amikor reggel a hajad a szemedbe lóg, én simíthassam el onnan és a helyére millió és egy csókot nyomhassak…

-          Annyira szeretlek! – eddig bírtam a „majd sikerül elfelejtenem” dolgot. Ahogy beszélt és egyre inkább

a szerelmet láttam a szemében, teljesen elvesztem. Azt reméltem, hogy egyszer talán elfogadja, hogy mit

érzek iránta, de soha nem gondoltam volna, hogy ő is pont azt érzi, amit én. A könnyeim újra útnak

indultak, de most már mosollyal az arcomon vártam, hogy végül a földre hulljanak.

*

Sírt. Majd megszakadt a szívem, ahogy sírni láttam. Mindent elrontottam és most nekem helyre kell hoznom. Nem tudom, hogy miért, de egyszer csak beszélni kezdtem. Elmondtam mindent, amit az évek folyamán már többször is kellett volna. Egyre inkább megkönnyebbültem. Pedig a neheze még csak ezután jön. Mit fog szólni hozzá? Egyszerre voltam boldog, hogy végre mindent ki tudtam mondani és nem kell többet titkolnom előtte, és feszült, hogy mi lesz a reakciója, mit gondol majd az egészről.

-          Annyira szeretlek! – megdöbbentem. Megszólalni nem tudtam hirtelen. Nem akartam elhinni, amit

mondott. Amire mindig is vágytam, most itt volt előttem. Egy karnyújtásnyira. Megint sírni kezdett. Nem

értettem. Aztán megérkezett a mosoly is a könnyek mellé és újra elvarázsolt. Közelebb hajoltam hozzá és

azt tettem, amit már évek óta kellene…

Vége. Annyira vége

Számtalanszor megbántott, de túlságosan is szerettem ahhoz, hogy elengedjem. A szemeit, az ajkai vonalát, az orra fura ívét, lépései ritmusát, szíve dobbanását. Minden hibáját és erényét. Mozdulatát és kimondott gondolatát. Ahogy ölelt, ahogy csókolt, ahogy a pihegett mellettem egy vágytól fűtött éjszaka után. Ott volt, ha fájt, ha égetett, ha fojtogatott egy-egy érzés. És ha a boldogság járta át minden porcikám. Nem akartam elengedni. Nem akartam nélküle ébredni. Nélküle átérezni a mindennapok zűrzavarát. Nem hagyhattam, hogy elmenjen. De nem is akart. Mindig visszatért. Mindig mellettem ébredt. Mindig hallgatott, ha szükség volt rá. Beszélt, ha hallgatni akartam. Biztos pont volt az életemben… Most ott áll egyedül. Nélkülem. Nem hall. Nem lát. Nem érzi, amit én. Fájdalom ült ki arcára. Nem így akartam, hogy vége legyen. Nem akartam neki fájdalmat okozni. De nem tehetek már semmit. Innen felülről már máshogy látom. Innen minden tisztább. Látom, ahogy testem leengedik, és összerogynak térdei. „Mindig szeretni foglak!” – súgom a szélnek, mely lágyan simítja arcát. Felnéz. Egyenesen a szemembe, mintha tudná, merre keressen. Úgy érzem újra együtt vagyunk, mégegyszer. „Én is szeretni foglak örökre!” – súgta ő is halkan és könnyei végig folytak arcán.

Verdeső érzelmek

Minden boldog perc egy törékeny kincs,

Minden pillanatban benne van a csoda,

Minden ölelésben a félelem karmai,

Minden percben az aggodalom húrja.

Gyakran, mint a buborék, 

Úgy pattan minden szét.

A vágy, az álom, a valóság,

Nem marad más csak a csalódás.

Fáj, ha elmegy!

Fáj, ha marad!

Fáj, ha nincs velem!

Fáj, ha karjában tart!

Vágyunk valamire,

De félünk tenni érte.

Félünk magunktól,

Félünk a másiktól.

Bántott már eleget, 

Így nem kell a szerelem.

Összetör, szétzúz, felemészt,

s elfogy lassan minden menedék.

Kell, hogy várjon.

Kell, hogy megtaláljon.

Kell, hogy álmodj,

Kell, hogy gyakrabban légy bátor.

Csapongó érzelmek heves tüze között

Nem látsz csak törött kincseket.

Vágytól, félelemtől perzselt szíveket.

Mégis valami még mindig hozzá köt.

Beletörődsz? Visszaszerzed?

A választ csak szívedben keresd.

S lehet többet fedezhetsz fel, 

mint valaha is remélted…

Távkapcsolat

Millió és egy okot találhatnék arra, miért lenne értelme folytatni. Miért szeretném magam mellett tudni. Miért rohannék most is szívem szerint utána, mint egy fél-őrült. Miért bírnám az újra feltörő fájdalmat, melyet hiánya okoz. Millió és egy ok azért, hogy miért kellene még mindig együtt lennünk, még ha országok határai állnak is közénk. De van egy és talán minden felett álló oka, hogy miért nem működne. Ez a félelem. Mi lesz, ha talál valakit? Mi lesz, ha újra találkozunk és addigra elmúlik a varázs? Mi lesz, ha csalódást okozunk egymásnak? Csupa kérdés, de választ nem találunk. A miértek sokasága hever előttünk és azt gondoljuk, hogy a pillanat hevében a helyes válaszokat találjuk meg. Aztán, mikor már talán késő, jön a felismerés. Hiba volt elengedni. Hiba, volt azt hinni, hogy ez a jó döntés. Hiba volt elengedni. De mind követünk el hibákat. A kérdés már csak az, hogyan tudjuk helyre hozni…

Mi változik?

"Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem... másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte... Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban."

Először minden érzés új. Honnan tudhatom, hogy erősebb, hogy másabb, mint a többi volt az elején? Mondják: "az újdonság erejével hat". Mi van, ha felét nem érzed annak, mint előtte csak elvarázsolt a szokatlanság szele. Lehet nem is szokatlan, csak hirtelen, furcsa és újrapezsdült képek sokasága. Ha semmi sem változott, csak az események időzítése. Minden ugyanaz, mint régen, csak TE változtál. A hozzáállásod, a felfogásod, a gondolkodásod, az érzéseid. Ha minden ugyanaz körülötted, csak te látod máshogy. 

Semmi sem változott. Még mindig vannak kígyók és még mindig köztünk élnek Luciferek. Ha nincs "alma", lesz másik tiltott "gyümölcs". Ez az emberi lélek. Tudja, hogy valamit nem szabad, hogy nem helyes, de megtalálja az utat, hogy egy kicsit is belemártsa magát. Hogy egy kicsit átjárja testét és elméjét a bűnbeesés, a tilalom elleni lázadás pezsdítő ereje. Ki ne próbált volna már ki olyan dolgot, amit ne lett volna szabad? Ki ne tett volna, olyant, amiről tudta, hogy tilos? Aztán mindig ugyanoda jutunk végül. Majd szétszakít a bűntudat, mégis bizonygatjuk, hogy helyesen tettük, hogy meg kellett tennünk. 

A szerelem olyan, mint a legtöbb tiltott dolog. Tudod, hogy lesz valami belőle, hogy úgy is teszel érte, aztán rájössz, hogy csak egy darabig volt értelme. Minden csak látszólagos. Minden csak viszonyítás kérdése. Feltehetünk számtalan kérdést. De minek? Végül mindig akad egy újabb, amire soha nem kapunk választ. 

Ott a furcsa kettősség. Ha nem lehet, miért okoz örömet? A konklúzió csak egy lehet: Neked tiltottnak tűnhet, de valójában arra kell menned...

Time (by me)

Az óra csak pergette mutatóját. Már-már a végét járta, mikor hirtelen megtorpan. A világ megszűnt pezsegni. Nem mutatta régi, megszokott zsibaját. A hangok néma neszként tűntek át a zajtalanság kereszthálóján. A levegőt, mint vákuum szívta el a pillanat. Egy fénycsóva villant az elme leghátsóbb bugyrába. Mint millió hullócsillag, úgy szálltak alá felismerés apró szikrái. Bevilágította a lélek legapróbb rejtekeit, melyek a világ elől bújva húzódtak a félhomály markába. Aztán a mutató újra elindult már megszokott, monoton útján. Összeszedte minden erejét, és tovább pörgette az idő korcogó homokját.  Végül minden a sötétség karmai között süllyedt el újra.

Jól vagyok....

Leírjuk angolul, hogy a könnyeink beterítették az egész szobát.

Leírjuk németül, hogy senki nem ért meg minket.

Leírjunk franciául, hogy már nem hiszünk semmiben.

Leírjuk oroszul, hogy nem látjuk a jövőnket.

Leírjuk japánul, hogy nem akarunk élni többé.

Leírjuk görögül, hogy félünk hinni az álmainkban.

Leírjuk kínaiul, hogy nem azok vagyunk, akiknek mutatjuk magunkat, mert álarcot hordunk, hogy elfogadjanak az emberek.

Leírjuk lengyelül, hogy éjszaka azért sóvárgunk, hogy bár örökre alhatnánk.

Leírjuk spanyolul, hogy túl rövid az élet.

Leírjuk olaszul, hogy mi lett volna ha, hogy miért, hogyan, kivel, miért nem.

Leírjuk finnül, hogy olyan emberekre pazaroltuk a szeretetünket, akik visszaéltek a bizalmunkkal.

Leírjuk szlovákul, hogy mindannyiszor, ahányszor megkérdezték, hogy vagyunk, hazudtunk.

Mert magyarul csak annyit mondtunk: Jól vagyok!

Mert tudod, hogy el tudnád magyarázni, csak félsz attól, hogy megértik...

Az utolsó lobbanás...

A kandallóban pattogott a tűz. Egy-egy szikra különös táncot járva hunyt ki a hamudomb tetején. Mint táncoló fények repkedtek ide-oda az ajtó üvege mögött. Ezt éreztem én is. Mintha az utolsó nagy fénycsóva várna már csak rám. Nincs folytatás. Nincs újabb izzás. Mintha a pillanat bármikor véget érhetne. Jelenleg ilyen voltam én is. A tűz, ami régen bennem lobogott, mára csak pislákoló láng egy hamutenger fölött. Minden, ami régen kitartásra sarkallt mára eltűnt mellőlem. Csak ülök és nézek magam elé. Nem vonz már sem a társaság, sem a természet közelsége. Valami ide láncolt. Vagy éppen valaki. Nem tudtam túllépni a csalódásomon. Azt hittem igazán érdeklem. Nem is a szerelem, ami felé vonzott. Ha a barátságom kellett volna neki, nekem elég lett volna. Nem akartam mást csak megismerni. Csak meg tudni milyen ember valójában. Meg tudni, mi az, ami foglalkoztatja, mi az, ami kizökkenti mindennapi nyugalmából. És mi lett belőle? Ő boldogan éli világát. Én itt sajnáltatom magam és csak nézek magam elé. Nem kellett volna, hogy engedjem idáig jutni a dolgokat. Tudhattam volna, hogy van valakije. Nem lett volna szabad bele szeretnem. Meg kellett volna álljak az első csóknál. Egy kéz ért a vállamhoz. Nem mertem felé fordulni, tudtam, hogy ő az. Éreztem, hogy közelebb lép és szólni akar. Majd még se tette. Inkább elment, úgy ahogy jött. Félt volna bármit is mondani? Vagy attól, hogy én mit mondanék? Újra a tüzet kezdtem nézni. Új erő kapott. Újra fellobbant a láng, minden pont úgy, mint régen. Hirtelen rántott fel a fotelból, szorosan húzott magához és úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Mintha ez lenne az utolsó tette, mielőtt teljesen kialudna. Mint a tűz én is úgy kaptam teljesen új erőre. Már nem volt kérdés, mit akarok, és hogy ő mit akar. Még ha csak utoljára is... Hirtelen az ágy nem is volt olyan messze, mint ahogy napok óta tűnt.

Helycsere...

Mindig is túl akartam lépni a szobám falain. Nem akartam örökre a négy fal magányában élni. De nem volt merszem kilépni az ajtón. A beszűrődő fény mindig csábított, de féltem a valóságtól. Itt benn nem bánthat semmi és senki. Nem kell fájni, nem kell égetnie, nem kell, hogy emésszem magam. Itt benn csak én vagyok. Egyedül Én.

Próbáltam. Nem egyszer, százszor. Próbáltam, de nem jutottam messze. Fogtam a kilincset és vártam. Vártam, hogy valaki lenyomja helyettem. Aztán visszaléptem. S kezdhettem elölről. Ugyanúgy félve.

Nézz most rám. Kinyitottam az ajtót és itt állok a napfényben. Kinyitottam, mert bekopogtál rajta. Mintha felnyílt volna a szemem. Az, ami eddig fogva tartott, egyszerre lett a múlt és a fájó emlék. Te voltál, aki bíztatott és nem hagyta, hogy a magány visszahúzzon. Hívtál, hogy tartsak veled. Meggyőztél, hogy melletted jó lesz. Nem hagysz csalódni és nem hagyod, hogy féljek. Megvédesz és szeretni fogsz.

Nézz most rám! Hazudtál! Itt voltál és elmentél! Itt hagytál… Hittem neked… Hittem benned…

Nézz most rám… Kérlek… Csak utoljára. Fordulj hozzám és úgy mond el. Mond el, mennyire szerettél. Hogy milyen volt, mikor először kimentettél. Mikor beléptél a sötét szobába és magaddal rántottál egy egészen új világba. Mond el, mikor jutott eszedbe, hogy elmész. Mond el… Csak ezt… Még utoljára…

Nézz most rám! Dühös vagy? Miért? Nekem kellene… Ordítva futni feléd, s addig kiabálni, még meg nem szűnik a fájdalom. De nem megy. Nem. Nem tudok rád haragudni. Fáj, hogy magamra hagysz, de nem tudok haragudni. Megmentettél. Megmutattad, mit hagytam ki. Miért érdemes újra kilépni.

Nézz most rám. Újra itt vagyunk. Az ajtó nyitva áll. Már nem félek. Tudom, hol a helyem. És azt is, hogy nem veled. Szembe állsz, s az ajtó záródik. Kattan a zár… Körbenézek, és nem érzek mást csak örömet. Nincsenek falak, nincsenek homályos kavalkádok. Jó helyen vagyok. 

Emberke...

Egy új emberke, ki nem is beszél még,

Hogyan érti meg mosolyom beszédét?

Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! -

Hogy a szeretet szólítja szememben!

Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!

Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,

A szeretetet már fel tudja fogni

S a mosolyra vissza tud mosolyogni!

Valóság

A valóság az élet ridegebb része.

Csak úgy.... Tőlem!

Vannak, amiket nem lehet szavakba önteni, csak jönnek maguktól.

Egy érzés, egy grimasz, egy ölelés, egy pillantás. De mind mögött érzések vannak. 

Álmok...

"Az álmaid törékenyek. Vigyázz rájuk, rejtegesd őket.

De sose, sose add fel. Mert az álmok egyszer valósággá válnak..."