Helycsere...

Mindig is túl akartam lépni a szobám falain. Nem akartam örökre a négy fal magányában élni. De nem volt merszem kilépni az ajtón. A beszűrődő fény mindig csábított, de féltem a valóságtól. Itt benn nem bánthat semmi és senki. Nem kell fájni, nem kell égetnie, nem kell, hogy emésszem magam. Itt benn csak én vagyok. Egyedül Én.

Próbáltam. Nem egyszer, százszor. Próbáltam, de nem jutottam messze. Fogtam a kilincset és vártam. Vártam, hogy valaki lenyomja helyettem. Aztán visszaléptem. S kezdhettem elölről. Ugyanúgy félve.

Nézz most rám. Kinyitottam az ajtót és itt állok a napfényben. Kinyitottam, mert bekopogtál rajta. Mintha felnyílt volna a szemem. Az, ami eddig fogva tartott, egyszerre lett a múlt és a fájó emlék. Te voltál, aki bíztatott és nem hagyta, hogy a magány visszahúzzon. Hívtál, hogy tartsak veled. Meggyőztél, hogy melletted jó lesz. Nem hagysz csalódni és nem hagyod, hogy féljek. Megvédesz és szeretni fogsz.

Nézz most rám! Hazudtál! Itt voltál és elmentél! Itt hagytál… Hittem neked… Hittem benned…

Nézz most rám… Kérlek… Csak utoljára. Fordulj hozzám és úgy mond el. Mond el, mennyire szerettél. Hogy milyen volt, mikor először kimentettél. Mikor beléptél a sötét szobába és magaddal rántottál egy egészen új világba. Mond el, mikor jutott eszedbe, hogy elmész. Mond el… Csak ezt… Még utoljára…

Nézz most rám! Dühös vagy? Miért? Nekem kellene… Ordítva futni feléd, s addig kiabálni, még meg nem szűnik a fájdalom. De nem megy. Nem. Nem tudok rád haragudni. Fáj, hogy magamra hagysz, de nem tudok haragudni. Megmentettél. Megmutattad, mit hagytam ki. Miért érdemes újra kilépni.

Nézz most rám. Újra itt vagyunk. Az ajtó nyitva áll. Már nem félek. Tudom, hol a helyem. És azt is, hogy nem veled. Szembe állsz, s az ajtó záródik. Kattan a zár… Körbenézek, és nem érzek mást csak örömet. Nincsenek falak, nincsenek homályos kavalkádok. Jó helyen vagyok.