Monológ I.

Hello!

Egy kis szösszenettel jövök ismét a kis szünet után. Remélhetőleg most már át tudok majd lépni ezen. :)
Monológ I. címet kapta a következő művem. Nem tudtam, mi lehetne a megfelelő cím neki, szóval ezentúl nem töröm az agyam és adok bénábbnál bénább címeket az írásaimnak, hanem hasonló kategóriákba lesznek sorolva... Lehet, ez nem volt éppen a legmagyarosabb mondat, de a lényeget remélem értitek. Na, nem mintha ez jobb lett volna... Szóval visszatértem (talán)... Cím ötleteket várok a komikban... xD

Jó olvasást!

***

Hogy mit akartam abban a percben? Elbújni, minden és mindenki elől. Hogy senki ne találjon rám, csak ha már én is úgy akarom. Egyedül lenni. Nem várni a kérdéseket, amikre úgy is mindenki tudja a választ. Nem várni a sajnálkozást, nem végighallgatni a ’mi lett volna, ha’ elméleteket. Hogy mi lett volna? Semmi. Ha nem most, hát később történik meg. Mert az embert mindig elárulják. Bízzunk másokban, folyton ezt hajtogatják. Bízzunk másokban! Ha megnyílsz, az első adandó alkalommal hátba szúrnak. Mert ilyenek vagyunk mi emberek. Fontosabb a saját boldogságunk, mint, hogy lemondjunk valamiről, mások kedvéért. Vagy, hogy megpróbáljunk valamit, csak, hogy ne hagyjuk cserben a másikat. Olyan nagy kérés, hogy még egyszer megpróbáljunk valamit? Olyan megerőltető megtenni valamit a másikért?
Én sem vagyok tökéletes. Nem is akartam soha az lenni. De mindig próbáltam segíteni másoknak. Meddig kell várni és adni, hogy egyszer is visszakapj valamit? Mi az a határ, mikor azt mondod ’elég, nem megy tovább. Most nekem van szükségem rád. ’ Fel ismerjük-e egyáltalán, ha vissza kell adni az addig kapott szívességet?
Csak egy perc kellett volna, mikor nem mást kell hallgatni. Mikor csak az számít, én mit gondolok, érzek. Csak egy perc. Elbeszéltünk egymás mellett. Már egy ideje csak két ember voltunk, akik éltek egymás mellett. Közös program? Csak történetekből ismertük. Valahogy leültek körülöttünk a dolgok. Minden megváltozott. Persze indoka rengeteg volt, hogy mi és miért történt, de jól tudtuk, hogy csak ő szabott gátat ezeknek a dolgoknak. Csak ki kellett volna lépjen a burokból, amelyet maga köré húzott. Mint egy szövet, olyan volt, amit be akart engedni, annak ajtót nyitott, a többi dolog kint keringett és kereste a repedéseket.
Hogy aztán mi lesz a vége? Senki sem tudja. Talán boldogan tekint vissza a közös múltunkra együtt a jövőben. Talán megbánjuk majd az együtt töltött perceket. Talán egy tátongó lyuk lesz csak helyette, ami napról napra kisebb lesz, de el soha nem fogy. Talán… Talán soha nem hozzuk fel ezt a pillanatot és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Egy dolog azonban biztos vagyok. Most lenne rá szükségem, hogy azt mondja, ne add fel! De nincs itt, és nem is mond semmit. Nem tud meggyőzni, hogy ne adjam fel a reményt…

Helyzetjelentés

Hello!

Hát egy szomorú hírrel érkeztem. Mondjuk úgy, hogy most egy kisebb alkotói válságban szenvedek. Nem igazán tudom, miért alakult így, de most nem igazán élvezem. Szóval most a blog egy kisebb szünetet fog tartani. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. A megkezdett novella sorozatot mindenképpen befejezem majd...
Köszönöm, hogy eddig itt voltatok, remélem ez sem tántorít el titeket, hogy néha még benézzetek hozzám!
Jók legyetek!
Csóközön: Breeco

Várakozás...

Izgatottan ültem a kanapén, kezemben szorongatva a telefont. Alig vártam, hogy felhívjon. Hogy halljam a hangjában a boldogság mámorát. Tudom, hogy erre várt már évek óta, hogy ez élteti. Most végre sikerült neki. Annyiszor volt már karnyújtásnyira tőle, de mégsem volt elég… Valami mindig hiányzott. Rossz időzítés, még rosszabb körülmények. De most minden összejött. Minden a megfelelő időben és helyen.

Amint megláttam, hogy a medencében van, a pulzusom az egekig ugrott. Az egészet gyomorgörccsel néztem végig. Úgy izgultam, mintha én lettem volna a 8. ember a vízben. Minden gólnál ugráltam, minden eladott labdánál ütöttem a fejem a falba. Annyira szerettem volna ott lenni. Megnyugtatni a kihagyott helyzetek után, együtt örülni a találat végén. Hívott, hogy legyek mellette, hogy ne csak telefonon keresztül támogassam, de nem mehettem, itthon volt dolgom.

Csak vártam és vártam. A telefon csak nem csörgött. Minden verseny, minden meccs után fel szokott hívni. Akármi volt. Elfelejtett volna? Kihagyott volna a sorból? Majd hívni fog, amint lesz ideje. Egy ilyen győzelem után, millió és egy interjú, gratuláció-fogadás. Szóval sok dolga van. Próbáltam magam nyugtatni és meggyőzni, hogy csak várjak tovább. Egyre perce se adjam fel.

Fél óra múlva aztán megcsörrent a kis készülék. Egy pillanat alatt újra mosoly ült az arcomra, ami szinte levakarhatatlannak tűnt.

-          Szia. – szólok bele, remélve, hogy még mindig boldog és majd örömmel újságol el minden apró részletet.

-          Szia! Hát nem volt fantasztikus? Az egész uszoda, szinte felrobbant. Annyian voltak kint, hogy hihetetlen. El sem akartuk hinni. Már csak ezért is nyerni kellett. Láttad végig?

-          Viccelsz? Ezt bűn lett volna kihagyni. És gratulálok! Nagyon jól játszottál! Igazán büszke vagyok rád!

-          Hát köszönöm. De ez a csapat érdeme is. El sem tudom, mondani, mennyire örülök most. Tudod, mióta készülök erre?

-          Én ne tudnám? Ott voltam veled az utóbbi 10 évben minden kudarcnál és sikernél. De nem ez a lényeg! Hanem, hogy ma csak egy csapat lehetett az első. És ezek ti vagytok.

-          Oh, igen! Köszönöm, hogy mindig is támogattál. Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

-          Ahogy én se tudom, mi lenne velem nélküled. Na, de most nem ez a lényeg. Menj és ünnepelj. Ez a ti estétek!

-          Az is meglesz. De előtte fel kell hívnom Szilvit. Azért még kapni fogok tőle, hogy nem a mennyasszonyomat hívtam először… Vigyázz magadra! Tudod, mindenkinek szüksége van egy legjobb barátra.

-          Persze… Jó szórakozást!

És igen. Ez vagyok én. A legjobb barát, aki ha tehetné, olyan hamar szabadulna meg ettől a szereptől, amilyen gyorsan csak tud. Mindig is a legjobb barát voltam és nagyon úgy néz ki, hogy az is maradok… Én itt ülök és hallgatom minden problémáját, ismerem minden rezdülését, de Szilvihez megy haza, mellé bújik minden este, vele dicsekszik évek óta.

Meddig bír ki egy ilyen helyzetet az ember? Meddig tudja fenn tartani a látszatot? Mintha minden rendben lenne, mintha minden apró elszólás, csak véletlen nyelvbotlás lenne. Mikor jön el az a pont, mikor ezt fel kell adni? Mikor az ész lép előre, maga mögé utasítva a szív kiáltását. Hogyan lépjem tovább az ember, ha nem tudja lezárni, amit hátra kellene hagynia? Vagy, ha nincs is mit „eltemetni”? Hiszen, ha egyedül forr benned, ha senki nem tud semmit, olyan mintha nem is létezett volna. Ha nem mondod ki, soha nem érzed a valóság keserű ízét a szádban.

Talán ez volt az utolsó csepp abba a bizonyos pohárba. Talán az öröm hevében előhozott menyasszony már túl sok volt. Egyszer el kellett idáig is jutnom… Döntöttem és ezen nem tud semmi változtatni… Ma volt az utolsó beszélgetésem az én vízilabdázómmal. Elég volt ennyi. 4 éve veszett el az utolsó reményem is. De most fel kell állnom és újra a szerelmet keresni. Újra megkeresni azt a furán csillogó szempárt, aki csak rám vár. Megtalálni azt a férfit, aki elfelejteti a viszonzatlan szerelem miden játszmáját…

Új esély? Higgy benne... III.

Hello!
A kiírtakkal ellentétben itt a folytatás! Sam szemszög...

***

Ez a nap is úgy kezdődött akár a többi. Sam felkelt, megitta a kávéját, bevitte az újságot és elindult a boltba. Semmi jelét nem látta annak, hogy bármi furcsa és szokatlan dolog történik majd.

Belépett a bolt ajtón és egyből a polcok között kezdte keresgélni a hiányzó részeket az ebédjéhez. Az ajtó feletti harangocska jelezte, hogy már nincs egyedül vásárlóként. Egy dallamos női hang törte meg az addigi csendet. Sam felpillantott a polcok között. Ahogy meglátta a nőt, elállt a szava. Feleségére emlékeztette minden mozdulata, de az arc tudatosította vele, hogy csak a közösség hiányának furcsa „keze” játszik érzékeivel. Aztán találkozott a pillantásuk. Még ha csak fél percig is, de Sam látta azt, amit a tükörképében szokott. A fájdalmat, a hiányt eltakarta valami, de a női szemekben ott lapultak. Egy pillanat volt, de mégis többet jelentett, mint az utóbbi évek eseményei összesen. Amiről azt hitte lehetetlen, most mégis valósnak látszott. A szív, mely eddig csak mozdulatlanul töltötte ki helyét, újra mozgásba lendült. Az érzések megrémítették Samet. Egyszerre fájt, sajgott és kínzott minden dobbanás, mégis ott volt az eufória, az felszabadultság pozitív energiája. Hogyan érezhet ennyire intenzíven, ha előtte évekig kizárt mindent? Hogyan lehet rá ilyen hatással egy ismeretlen nő, ha örök szerelemet esküdött? A felismerés, hogy minden újrakezdődhet, megijesztette. Nem akart ismét csalódni, megtörni. Rövidre akarta zárni az elmúlt percek történéseit.

Amilyen gyorsan csak tudott, a pult felé araszolt. Kifizette a dolgait, majd hagyta, hogy a dolgok visszarázódjanak a megszokott kerékvágásba.  A  szív ismét egy csak egy kődarab lett, az érzések pedig visszabújtak a függöny mögé. Sam már nem félt. Tudta, hogy soha nem történik meg ismét. Soha nem hagyja, hogy felszakadjon a sok régi seb, hogy feltépje egy megmagyarázhatatlan érzés kapuit.