Várakozás...

Izgatottan ültem a kanapén, kezemben szorongatva a telefont. Alig vártam, hogy felhívjon. Hogy halljam a hangjában a boldogság mámorát. Tudom, hogy erre várt már évek óta, hogy ez élteti. Most végre sikerült neki. Annyiszor volt már karnyújtásnyira tőle, de mégsem volt elég… Valami mindig hiányzott. Rossz időzítés, még rosszabb körülmények. De most minden összejött. Minden a megfelelő időben és helyen.

Amint megláttam, hogy a medencében van, a pulzusom az egekig ugrott. Az egészet gyomorgörccsel néztem végig. Úgy izgultam, mintha én lettem volna a 8. ember a vízben. Minden gólnál ugráltam, minden eladott labdánál ütöttem a fejem a falba. Annyira szerettem volna ott lenni. Megnyugtatni a kihagyott helyzetek után, együtt örülni a találat végén. Hívott, hogy legyek mellette, hogy ne csak telefonon keresztül támogassam, de nem mehettem, itthon volt dolgom.

Csak vártam és vártam. A telefon csak nem csörgött. Minden verseny, minden meccs után fel szokott hívni. Akármi volt. Elfelejtett volna? Kihagyott volna a sorból? Majd hívni fog, amint lesz ideje. Egy ilyen győzelem után, millió és egy interjú, gratuláció-fogadás. Szóval sok dolga van. Próbáltam magam nyugtatni és meggyőzni, hogy csak várjak tovább. Egyre perce se adjam fel.

Fél óra múlva aztán megcsörrent a kis készülék. Egy pillanat alatt újra mosoly ült az arcomra, ami szinte levakarhatatlannak tűnt.

-          Szia. – szólok bele, remélve, hogy még mindig boldog és majd örömmel újságol el minden apró részletet.

-          Szia! Hát nem volt fantasztikus? Az egész uszoda, szinte felrobbant. Annyian voltak kint, hogy hihetetlen. El sem akartuk hinni. Már csak ezért is nyerni kellett. Láttad végig?

-          Viccelsz? Ezt bűn lett volna kihagyni. És gratulálok! Nagyon jól játszottál! Igazán büszke vagyok rád!

-          Hát köszönöm. De ez a csapat érdeme is. El sem tudom, mondani, mennyire örülök most. Tudod, mióta készülök erre?

-          Én ne tudnám? Ott voltam veled az utóbbi 10 évben minden kudarcnál és sikernél. De nem ez a lényeg! Hanem, hogy ma csak egy csapat lehetett az első. És ezek ti vagytok.

-          Oh, igen! Köszönöm, hogy mindig is támogattál. Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

-          Ahogy én se tudom, mi lenne velem nélküled. Na, de most nem ez a lényeg. Menj és ünnepelj. Ez a ti estétek!

-          Az is meglesz. De előtte fel kell hívnom Szilvit. Azért még kapni fogok tőle, hogy nem a mennyasszonyomat hívtam először… Vigyázz magadra! Tudod, mindenkinek szüksége van egy legjobb barátra.

-          Persze… Jó szórakozást!

És igen. Ez vagyok én. A legjobb barát, aki ha tehetné, olyan hamar szabadulna meg ettől a szereptől, amilyen gyorsan csak tud. Mindig is a legjobb barát voltam és nagyon úgy néz ki, hogy az is maradok… Én itt ülök és hallgatom minden problémáját, ismerem minden rezdülését, de Szilvihez megy haza, mellé bújik minden este, vele dicsekszik évek óta.

Meddig bír ki egy ilyen helyzetet az ember? Meddig tudja fenn tartani a látszatot? Mintha minden rendben lenne, mintha minden apró elszólás, csak véletlen nyelvbotlás lenne. Mikor jön el az a pont, mikor ezt fel kell adni? Mikor az ész lép előre, maga mögé utasítva a szív kiáltását. Hogyan lépjem tovább az ember, ha nem tudja lezárni, amit hátra kellene hagynia? Vagy, ha nincs is mit „eltemetni”? Hiszen, ha egyedül forr benned, ha senki nem tud semmit, olyan mintha nem is létezett volna. Ha nem mondod ki, soha nem érzed a valóság keserű ízét a szádban.

Talán ez volt az utolsó csepp abba a bizonyos pohárba. Talán az öröm hevében előhozott menyasszony már túl sok volt. Egyszer el kellett idáig is jutnom… Döntöttem és ezen nem tud semmi változtatni… Ma volt az utolsó beszélgetésem az én vízilabdázómmal. Elég volt ennyi. 4 éve veszett el az utolsó reményem is. De most fel kell állnom és újra a szerelmet keresni. Újra megkeresni azt a furán csillogó szempárt, aki csak rám vár. Megtalálni azt a férfit, aki elfelejteti a viszonzatlan szerelem miden játszmáját…