Vége. Annyira vége

Számtalanszor megbántott, de túlságosan is szerettem ahhoz, hogy elengedjem. A szemeit, az ajkai vonalát, az orra fura ívét, lépései ritmusát, szíve dobbanását. Minden hibáját és erényét. Mozdulatát és kimondott gondolatát. Ahogy ölelt, ahogy csókolt, ahogy a pihegett mellettem egy vágytól fűtött éjszaka után. Ott volt, ha fájt, ha égetett, ha fojtogatott egy-egy érzés. És ha a boldogság járta át minden porcikám. Nem akartam elengedni. Nem akartam nélküle ébredni. Nélküle átérezni a mindennapok zűrzavarát. Nem hagyhattam, hogy elmenjen. De nem is akart. Mindig visszatért. Mindig mellettem ébredt. Mindig hallgatott, ha szükség volt rá. Beszélt, ha hallgatni akartam. Biztos pont volt az életemben… Most ott áll egyedül. Nélkülem. Nem hall. Nem lát. Nem érzi, amit én. Fájdalom ült ki arcára. Nem így akartam, hogy vége legyen. Nem akartam neki fájdalmat okozni. De nem tehetek már semmit. Innen felülről már máshogy látom. Innen minden tisztább. Látom, ahogy testem leengedik, és összerogynak térdei. „Mindig szeretni foglak!” – súgom a szélnek, mely lágyan simítja arcát. Felnéz. Egyenesen a szemembe, mintha tudná, merre keressen. Úgy érzem újra együtt vagyunk, mégegyszer. „Én is szeretni foglak örökre!” – súgta ő is halkan és könnyei végig folytak arcán.