Egy kis szösszenettel jövök ismét a kis szünet után. Remélhetőleg most már át tudok majd lépni ezen. :)
Monológ I. címet kapta a következő művem. Nem tudtam, mi lehetne a megfelelő cím neki, szóval ezentúl nem töröm az agyam és adok bénábbnál bénább címeket az írásaimnak, hanem hasonló kategóriákba lesznek sorolva... Lehet, ez nem volt éppen a legmagyarosabb mondat, de a lényeget remélem értitek. Na, nem mintha ez jobb lett volna... Szóval visszatértem (talán)... Cím ötleteket várok a komikban... xD
Jó olvasást!
***
Hogy mit akartam
abban a percben? Elbújni, minden és mindenki elől. Hogy senki ne találjon rám,
csak ha már én is úgy akarom. Egyedül lenni. Nem várni a kérdéseket, amikre úgy
is mindenki tudja a választ. Nem várni a sajnálkozást, nem végighallgatni a ’mi
lett volna, ha’ elméleteket. Hogy mi lett volna? Semmi. Ha nem most, hát később
történik meg. Mert az embert mindig elárulják. Bízzunk másokban, folyton ezt
hajtogatják. Bízzunk másokban! Ha megnyílsz, az első adandó alkalommal hátba
szúrnak. Mert ilyenek vagyunk mi emberek. Fontosabb a saját boldogságunk, mint,
hogy lemondjunk valamiről, mások kedvéért. Vagy, hogy megpróbáljunk valamit,
csak, hogy ne hagyjuk cserben a másikat. Olyan nagy kérés, hogy még egyszer megpróbáljunk
valamit? Olyan megerőltető megtenni valamit a másikért?
Én sem vagyok tökéletes. Nem is akartam soha az lenni. De mindig próbáltam segíteni másoknak. Meddig kell várni és adni, hogy egyszer is visszakapj valamit? Mi az a határ, mikor azt mondod ’elég, nem megy tovább. Most nekem van szükségem rád. ’ Fel ismerjük-e egyáltalán, ha vissza kell adni az addig kapott szívességet?
Csak egy perc kellett volna, mikor nem mást kell hallgatni. Mikor csak az számít, én mit gondolok, érzek. Csak egy perc. Elbeszéltünk egymás mellett. Már egy ideje csak két ember voltunk, akik éltek egymás mellett. Közös program? Csak történetekből ismertük. Valahogy leültek körülöttünk a dolgok. Minden megváltozott. Persze indoka rengeteg volt, hogy mi és miért történt, de jól tudtuk, hogy csak ő szabott gátat ezeknek a dolgoknak. Csak ki kellett volna lépjen a burokból, amelyet maga köré húzott. Mint egy szövet, olyan volt, amit be akart engedni, annak ajtót nyitott, a többi dolog kint keringett és kereste a repedéseket.
Hogy aztán mi lesz a vége? Senki sem tudja. Talán boldogan tekint vissza a közös múltunkra együtt a jövőben. Talán megbánjuk majd az együtt töltött perceket. Talán egy tátongó lyuk lesz csak helyette, ami napról napra kisebb lesz, de el soha nem fogy. Talán… Talán soha nem hozzuk fel ezt a pillanatot és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Egy dolog azonban biztos vagyok. Most lenne rá szükségem, hogy azt mondja, ne add fel! De nincs itt, és nem is mond semmit. Nem tud meggyőzni, hogy ne adjam fel a reményt…
Én sem vagyok tökéletes. Nem is akartam soha az lenni. De mindig próbáltam segíteni másoknak. Meddig kell várni és adni, hogy egyszer is visszakapj valamit? Mi az a határ, mikor azt mondod ’elég, nem megy tovább. Most nekem van szükségem rád. ’ Fel ismerjük-e egyáltalán, ha vissza kell adni az addig kapott szívességet?
Csak egy perc kellett volna, mikor nem mást kell hallgatni. Mikor csak az számít, én mit gondolok, érzek. Csak egy perc. Elbeszéltünk egymás mellett. Már egy ideje csak két ember voltunk, akik éltek egymás mellett. Közös program? Csak történetekből ismertük. Valahogy leültek körülöttünk a dolgok. Minden megváltozott. Persze indoka rengeteg volt, hogy mi és miért történt, de jól tudtuk, hogy csak ő szabott gátat ezeknek a dolgoknak. Csak ki kellett volna lépjen a burokból, amelyet maga köré húzott. Mint egy szövet, olyan volt, amit be akart engedni, annak ajtót nyitott, a többi dolog kint keringett és kereste a repedéseket.
Hogy aztán mi lesz a vége? Senki sem tudja. Talán boldogan tekint vissza a közös múltunkra együtt a jövőben. Talán megbánjuk majd az együtt töltött perceket. Talán egy tátongó lyuk lesz csak helyette, ami napról napra kisebb lesz, de el soha nem fogy. Talán… Talán soha nem hozzuk fel ezt a pillanatot és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Egy dolog azonban biztos vagyok. Most lenne rá szükségem, hogy azt mondja, ne add fel! De nincs itt, és nem is mond semmit. Nem tud meggyőzni, hogy ne adjam fel a reményt…
