Vége. Annyira vége

Számtalanszor megbántott, de túlságosan is szerettem ahhoz, hogy elengedjem. A szemeit, az ajkai vonalát, az orra fura ívét, lépései ritmusát, szíve dobbanását. Minden hibáját és erényét. Mozdulatát és kimondott gondolatát. Ahogy ölelt, ahogy csókolt, ahogy a pihegett mellettem egy vágytól fűtött éjszaka után. Ott volt, ha fájt, ha égetett, ha fojtogatott egy-egy érzés. És ha a boldogság járta át minden porcikám. Nem akartam elengedni. Nem akartam nélküle ébredni. Nélküle átérezni a mindennapok zűrzavarát. Nem hagyhattam, hogy elmenjen. De nem is akart. Mindig visszatért. Mindig mellettem ébredt. Mindig hallgatott, ha szükség volt rá. Beszélt, ha hallgatni akartam. Biztos pont volt az életemben… Most ott áll egyedül. Nélkülem. Nem hall. Nem lát. Nem érzi, amit én. Fájdalom ült ki arcára. Nem így akartam, hogy vége legyen. Nem akartam neki fájdalmat okozni. De nem tehetek már semmit. Innen felülről már máshogy látom. Innen minden tisztább. Látom, ahogy testem leengedik, és összerogynak térdei. „Mindig szeretni foglak!” – súgom a szélnek, mely lágyan simítja arcát. Felnéz. Egyenesen a szemembe, mintha tudná, merre keressen. Úgy érzem újra együtt vagyunk, mégegyszer. „Én is szeretni foglak örökre!” – súgta ő is halkan és könnyei végig folytak arcán.

Verdeső érzelmek

Minden boldog perc egy törékeny kincs,

Minden pillanatban benne van a csoda,

Minden ölelésben a félelem karmai,

Minden percben az aggodalom húrja.

Gyakran, mint a buborék, 

Úgy pattan minden szét.

A vágy, az álom, a valóság,

Nem marad más csak a csalódás.

Fáj, ha elmegy!

Fáj, ha marad!

Fáj, ha nincs velem!

Fáj, ha karjában tart!

Vágyunk valamire,

De félünk tenni érte.

Félünk magunktól,

Félünk a másiktól.

Bántott már eleget, 

Így nem kell a szerelem.

Összetör, szétzúz, felemészt,

s elfogy lassan minden menedék.

Kell, hogy várjon.

Kell, hogy megtaláljon.

Kell, hogy álmodj,

Kell, hogy gyakrabban légy bátor.

Csapongó érzelmek heves tüze között

Nem látsz csak törött kincseket.

Vágytól, félelemtől perzselt szíveket.

Mégis valami még mindig hozzá köt.

Beletörődsz? Visszaszerzed?

A választ csak szívedben keresd.

S lehet többet fedezhetsz fel, 

mint valaha is remélted…

Távkapcsolat

Millió és egy okot találhatnék arra, miért lenne értelme folytatni. Miért szeretném magam mellett tudni. Miért rohannék most is szívem szerint utána, mint egy fél-őrült. Miért bírnám az újra feltörő fájdalmat, melyet hiánya okoz. Millió és egy ok azért, hogy miért kellene még mindig együtt lennünk, még ha országok határai állnak is közénk. De van egy és talán minden felett álló oka, hogy miért nem működne. Ez a félelem. Mi lesz, ha talál valakit? Mi lesz, ha újra találkozunk és addigra elmúlik a varázs? Mi lesz, ha csalódást okozunk egymásnak? Csupa kérdés, de választ nem találunk. A miértek sokasága hever előttünk és azt gondoljuk, hogy a pillanat hevében a helyes válaszokat találjuk meg. Aztán, mikor már talán késő, jön a felismerés. Hiba volt elengedni. Hiba, volt azt hinni, hogy ez a jó döntés. Hiba volt elengedni. De mind követünk el hibákat. A kérdés már csak az, hogyan tudjuk helyre hozni…