Új esély? Higgy benne... II.

És már itt is a folytatás! Jó szórakozást hozzá!

***

Julie gyakran sétált egyedül a hatalmas parkban. Szerette nézni a zavartalanul repkedő madarakat, a boldogan futkározó gyerekeket és kutyákat. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy a világ rendje helyre állt. Hogy minden, ami körülötte van, az a valóság, a többi csak egy rossz álom volt és akkor, ott a boldognak tűnő emberek között ébredt fel. Hogy minden, ami eddig visszatartotta, az egyszerre csak egy messzi akadály volt, amit már sikerült elhagynia. Aztán visszazökkent a viharos, felhős, rideg valóságba, ahol nem volt más számára csak egy üresen tátongó lakás.

Pár évvel ezelőtt még ő volt a világ legboldogabb embere. Férjével beköltöztek ez első közös lakásukba. Tervezgették a jövőt. Minden álomszerűen alakult. Julie teherbe esett. Vidáman rendezték be a gyerekszobát, készültek a kisjövevény érkezésére.
Aztán komplikációk léptek fel. A baba nem úgy fejlődött, ahogy kellett volna, de már későn vették észre. Nem tudtak mit tenni. Végül a műtét során nem csak a babát vesztette el, hanem a lehetőséget is egy újabb élet kihordására.

Onnantól kezdve nem volt visszaút. A legnagyobb álmuktól lettek megfosztva és ezt nem bírta a kapcsolatuk. Éveken keresztül próbálkoztak, hogy helyrehozzák. Egyik tanácsadótól a másikhoz jártak, de nem tudták feldolgozni a szörnyűséget.

Nem találták már más megoldást, így inkább különváltak, mint sem valaha is fájdalmat okozzanak a másiknak. Így maradt ő egyedül a lakásban. Nem tud megbízni senkiben. Összetörte a szíve és értelmét sem látja annak, hogy valaha is újra egy egészet alkosson a millió darabból. Mindennap érezte a hiányt, ahogy elhaladt a kis szoba ajtaja előtt. Kínozta magát a minden alkalommal, ha betévedt a még mindig kéken díszelgő gyerekszobába. Semmit nem változtatott meg, egy bútort sem tolt arrébb. Úgy érezte a fájdalmon kívül semmi sem maradt neki. Ez volt, ami életben tartotta. Ez, ami bár többször is csak újra feltépte a régi sebeket, de még mindig meg tudta mozdítani az érzelmektől kiszáradt női szívet.

Új esély? Higgy benne... I.

Sziasztok!

Nem szoktam itt hosszas szövegekkel fárasztani senkit és most sem ez a szándékom.
A következő pár alkalommal (hacsak nem történik semmi közben) egy "novella" sorozatot olvashattok. Eddig még nem írtam ilyent, de most valahogy ez jött. Az egész egy Müller Péter idézettel kezdődött. Az eredményt pedig hétről hétre olvashatjátok. Íme az első része...

A mindent elindító idézet:

„Nem tudta se önmagát, se másokat szeretni. Szívét börtönként élte meg... ki akart törni belőle... szeretni akart... azt akarta, hogy szeressék... és ezért fölrobbantotta szívének falait... nem tudta, persze, hogy ebbe bele is halhat... az utolsó pillanatban döbbent rá, amikor már késő volt.”

A kandallóban halkan ropogott a tűz. Az ablakon lassan áradt be a hideg, téli levegő. Sam a régi bőrfotelben ült, amit még nagyapja hagyott hátra számára. Mióta egyedül maradt, család nélkül, ez a fotel jelentette neki a világot. Reggelente boltba járt, havonta egyszer elment feladni a csekkeket, de napjai nagy részét itt töltötte. Nem látta értelmét a ház falain túli világnak. Mindent egy szürke, idegen rendszer részeként látott. Mintha egyedül lenni milliók között. Nem tartotta senkivel a kapcsolatot. Minden szálat elvágott, csak hogy ne kelljen érezni bármit is. Egyedül a fájdalom és a hiány maradt neki. Üresnek érezte magát. Egy egyszerű hústömegnek, aki nem érdemes arra, hogy bárki is meghallgassa, megpróbálja megérteni. Kihalt belőle minden érzés, ami valaha megmelengette a mára kővé dermedt férfiszívet.

Nem rég múlt harminc, de inkább nézett ki egy megkeseredett idős embernek, mint sem egy életerős férfinak. Minden este keserűséggel feküdt le. Minden este eszébe jutott a felesége és a kisfia. Nem sokkal szülei halála után, fiatalon ismerték meg egymást, szerelem volt első látásra. Hanna keltette fel Samben az élet iránti vágyat. Minden úgy alakult, ahogy a mesékben lenni szokott. Fiatalok voltak, boldogok és szerelmesek. Azt hitték övék a világ. Utazgattak, bejárták a fél világot. Aztán egyszer csak közbe szólt az élet. Hanna teherbe esett. Kétségbe estek mindketten. Egyik pillanatról a másikra vesztették el a világ egyensúlyába vetett hitüket. Féltek, megrémültek. De összekapták magukat pillanatok alatt. Sam munkát vállalt, majd lakást vettek. Hanna boldogan rendezte be a gyerekszobát és a lakás többi részét. Minden újra a helyére rázódott. Minden újra úgy alakult, ahogy tervezték, csak kicsit korábban. 23 éves volt Sam, mikor apa lett. Mindennél jobban szerette Jasont és Hannát. Az életét adta volna értük. Hanna állást kapott egy utazási irodában. Jasont reggel óvodába vitte, majd ment dolgozni. Hétköznapi életet éltek, mindenük megvolt. Nem bánták, hogy fel kellett adni a régi álmaikat, az utazást, a gondtalan éveket. Minden percét élvezték, minden pillanat az újdonság varázsával hatott rájuk, még ha egy idő után csak a hétvégék, változtatták meg a hétköznapok monotonságát.

Jason 5 éves volt, mikor hétvégére elmentek a közeli tóhoz. Tökéletes hétvége volt. Homokvárat építettek, sütögettek, csillagokat lestek. Aztán hazafelé egy autó áttért a szemközti sávba és magával sodort két autót, hogy végül Samék autójának ütközzön. Jason és Hanna nem élték túl a balesetet. Sam hónapokig kórházban feküdt, körülötte mindenki küzdött az életéért, egyedül ő adta fel. Elvesztette mindenét, amiért érdemesnek érezte élni.

Ennek már 2 éve. Azóta itt ül a fotelban és nem mozdul. Nem tudja kimozdítani semmi. Mondhatnánk, hogy depressziós, hogy antiszociális, hogy vegetál. Talán mind, talán egyik sem. Rettegett attól, hogy újra közel enged valakit magához és megint elveszti. Hogy megint át kell élnie egy szeretett személy hiányát. Inkább választotta a magányt, a remete létet, mint az újabb csalódás esélyét.
Nem is akart változtatni ezen. Jól megvolt ő, legalábbis ezt hitette el magával. Akik ismerték, tudták, hogy ez az egész csak egy álca, egy maszk, ami mögé elbújik, mert csak így érzi magát biztonságban. Aztán a sors közbe szólt. Amikor már teljesen feladnád, mindig olyan dolgot sodor eléd, ami teljesen felborítja addig szikla szilárdnak tűnő elképzelésed. Így volt ezzel Sam is. Mikor már azt gondolta nem akar semmit, csak csendben elaludni és nem ébredni fel többet, ott állt előtte Ő. Nem hitte, hogy valaha még meg tudja nyitni szívét. Most sem akarta, de nem tudott már tovább parancsolni a felhasadni készülő kőrburoknak…