Az óra csak pergette mutatóját. Már-már a végét járta, mikor hirtelen megtorpan. A világ megszűnt pezsegni. Nem mutatta régi, megszokott zsibaját. A hangok néma neszként tűntek át a zajtalanság kereszthálóján. A levegőt, mint vákuum szívta el a pillanat. Egy fénycsóva villant az elme leghátsóbb bugyrába. Mint millió hullócsillag, úgy szálltak alá felismerés apró szikrái. Bevilágította a lélek legapróbb rejtekeit, melyek a világ elől bújva húzódtak a félhomály markába. Aztán a mutató újra elindult már megszokott, monoton útján. Összeszedte minden erejét, és tovább pörgette az idő korcogó homokját. Végül minden a sötétség karmai között süllyedt el újra.
Szia! Ez marha jó lett!!! Nagyon megragadott ez a pár sor. Illik a történetemben az egyik szereplőmre. Te írtad!?? Nagyon eredeti! Nem bánnád ha beleszőném az enyémbe? Kiírnám h tőled származik. Pusz
VálaszTörlés