Megint itt állok a kapuban. Megint várok egy jelre, hogy meggyőzzön nem ez a megfelelő időpont. Mikor jön el a megfelelő időpont? A megfelelő perc? Talán soha. Talán évekkel ezelőtt már elszalasztottam. Talán most van az. Annyi talán és annyi lehet.
Ott voltam mellette, mikor minden összeomolni látszott. Mikor egy hajszál választotta el, attól, hogy feladjon mindent, csak mert egy barna szempár beleégett a szívébe. Ott voltam, mint legjobb barát… Mindig. Nem kértem semmit. Nem kértem, hogy szökjem el velem, hogy élje az én álmaimat. Nem vágytam soha másra, csak hogy boldognak lássam.
4 éve is itt álltam. Néztem a nagy ház ajtaját, mely vibrálva hívogatott. De nem ment. Nem tudtam megtenni. Féltem. És most is félek. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy ami köztünk kialakult, azt egy pillanat alatt tegyem az évszázad legjelentéktelenebb kapcsává. Olyan szoros ez, hogy az évek, a távolság, az új barátok sem tudták eltűntetni, de még csak beárnyékolni sem. Mintha minden azon lett volna, hogy ez a barátság örökre megmaradjon. Van jogom tenni ellene? Van bármiféle okom arra, hogy ezt tönkretegyem?
Akárhogy is próbálom egy láthatatlan fal eltakarja a befelé vezető keskeny ösvényt. Nincs erőm megkerülni, se átmászni, se lerombolni. És megint feladom. Annyi mindent elértem. Annyi mindent megtettem már, de nem megy… Nem lehet… Nem veszíthetem el őt is…
*
Megint itt áll a kapuban. A házat nézi, de nem lép. Nem tesz semmit. Ő csak a barátom akar maradni. Pedig reméltem. Reméltem, hogy megteszi. Nem úgy, mint 4 éve.
Sejtelmem se volt arról, hogy mit érez irántam. Nekem volt valakim, rá csak barátként tudtam tekinteni. Ő volt a bizalmasom. Mindig meghallgatott. Mindig segített. Aztán egy nap, ott állt, ahol most is. Vártam, hogy bejöjjön. Megfogta a kilincset, de nem nyomta le. Ahogy az ajtóra nézett, valami furcsa volt, de nem értettem. Mintha kicserélték volna. Egyszerre volt a tekintete vágyakozó, eltökélt és bizonytalan, kétségekkel teli. Megrémített. Vártam, hogy belép az ajtón és minden olyan lesz, mint régen. Beszélgetünk, nevetünk, elsírom a bánatom, tanácsot ad, aztán ő is ezt teszi. A napom fénypontja volt, mikor megjelent arcán nagy mosollyal és az apró gödröcskékkel a szája sarkában. Mindig mosolygott és mindig ott volt nekem.
Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Ahogy hirtelen megfordult és elment, eddig számomra ismeretlen érzéseket keltett fel benne. Úgy éreztem valamit elvettek tőlem, ami engem illet. Ami hozzám tartozik. De nem értettem semmit. Aztán napokig nem láttam, és nem is hallottam róla. Majd egymásba botlottunk. Kézen fogva sétált egy számomra teljesen ismeretlen lánnyal. Mintha villámcsapott volna belém, úgy pattant helyére az utolsó darabka. Féltékeny voltam. Mérhetetlen dühöt éreztem. Ki akartam tépni a lányt a karjaiból, hogy én lehessek ott. Hogy engem öleljen, engem óvjon karja. Nem tettem. Mindig azt mondják, hogy el kell engednünk azt, akit szeretünk. Hát én is ezt tettem. Visszasüllyedtem az önmarcangoló magányba, ahonnan ő segített kilépni. Annyira hiányzott a társasága, hogy minden összeomlott körülöttem. Amiről eddig azt hittem, hogy nélkülözhetetlenül része az életemnek, már távolinak és feleslegesnek tűnt. És ott volt ő. Mindig is azt hittem, hogy meglennék nélküle. Hogy csak egy homokszem, ami nem befolyásol semmit maga körül, aminek nincs jelentősége. Nem tévedhettem ekkorát. Nem értettem, miért nem figyeltem az árulkodó jeleket. Vártam mindennap, hogy lássam, hogy beszélhessek vele, mégsem éreztem azt az a leírhatatlan furcsaságot, amely átjárja lelkem minden zugát.
4 éve várok, hogy lépjen valamit. 4 éve próbálom helyre hozni, amit annak idején mindketten elszúrtunk. Barátok maradtunk, de nem jó ez így. Nem megy ez már tovább…
*
Megfordulok… Ismét… Újra elszököm az új elől. Megint keresek majd valakit, aki próbálja velem elfeledtetni. Megint lesz egy lány, akiben őt látom, míg rá nem ébredek, hogy senki sem érhet fel hozzá. Míg nem néz rám újra azokkal a barna szemekkel és vesz le újra és újra a lábamról. Megint feladtam…
*
Megfordul. Ismét elmegy. Nem bírom újra végignézni, ahogy kisétál az életemből, hogy egy újabb ember álljon közénk. Ennél többet már nem veszíthetek. Futok, ahogy csak bírok a megszokott lépcsősoron, most mégis ismeretlennek tűnik minden. Egy teljesen új világot fedezek fel, holott semmi sem változott az elmúlt percekben. Csak én. Elszántam magam és nem hagyom újra elszaladni. Nem hagyom, hogy újra ellökjön magától…
*
Amilyen gyorsan csak tudok, úgy szelem a távolságot a biztonságot jelentő otthonom felé. Mit is gondoltam? Pont egy ilyen lány szeretne engem? Pont ő akarna velem lenni? Mindent tud rólam. A legapróbb részleteket. Mindent. Miért is szeretne? Miért fogadná el a hibáimat? Hiszen csak a barátja vagyok. Egy barát, akire mindig számíthat. Akit felhívhat az éjszaka közepén, mert nem tud aludni. Vagy aki elmegy érte a buli után, mert pasi, akivel ment már rég lelépett. Akihez menekülhet, ha összecsapnak a hullámok. De nem látja bennem a szerelmére vágyó férfit, aki vacsorázni vinni, vagy akivel együtt nézné a naplementét. Akivel egy lassú számra táncolna, vagy aki mellett évek múlva ébredni gyerekek édes zajára. Én csak A barát vagyok. Így nagy a-val. Se nem több, se nem kevesebb…
*
Csak rohanok utána. Ismerem. Tudom, hogy most hazamegy, mert ott érzi biztonságban magát. Mert ott látja meg a kiutat a kilátástalan helyzetekben is. Ahol felnőtt, ahova minden porcikája kívánkozik, ha időre van szüksége.
Meglátom a házat, de megtorpanok. Mi van, ha mindent félreértettem? Ha csak képzelem, mindazt, amit a szemeiben láttam. Ha pont az ellenkezőjét akarta mondani. Ha utálja, hogy mindent elmondok neki, hogy felhívom, ha szükségem van valakire, ha unja már, hogy úgy kell tennie, mint aki nem kedvel. Nem tudom megtenni. Nem tudok bemenni a kapun. Nem megy… Elbuktam…
*
Nem hiszek a szememnek. Pont úgy áll a házunk előtt, mint én alig pár perce. Ugyanolyan tétován fogja a kaput. És ugyanúgy megfordul, mint én. Ez volt a jel… A jel, amire évek óta várok. Most nem engedhetem el. Most nem…
*
Lezárom ezt az egészet. Kell ez nekem? Valahogy csak el tudom felejteni. Ahogy ezt szajkózom magamnak, egyre kevésbé hiszek benne. Annyi minden emlékeztet rá. Hogy mit tennék most más esetben? Felhívnám, és a telefonba sírnék, nem az utca közepén egymagamban. Elmondanám neki, ő pedig segítene. Elmondaná, hogy ő mit tenne, és hogy mindig számíthatok rá.
- Várj! Állj meg! – a szívem rögtön gyorsabban ver, mikor meghallom a hangját. Nem akarok
megfordulni. Nincs mentségem a könnyeim áztatta arcomra. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Hamar
utolér, és magával szembe fordít. Azok a kék szemek… Ezernyi érzelmet sugároznak róla. Nem szól
semmit. Csak áll velem szemben és az arcomon futtatja végig tekintetét már sokadjára. Szinte fel sem
tudom fogni, olyan hamar történik minden. Szorosan ölel magához, majd a következő pillanatban már a
könnyeimet törli arcomról. Időm sincs feleszmélni kábulatomból, már is beszélni kezd.
- Annyira sajnálom, hogy nem volt ott veled az utóbbi időben. Hogy nem azt tettem, amit egy legjobb barátnak tennie kellett volna. De nekem ez nem megy. Nem tudok egyszerűen csak a legjobb barátod lenni. Nekem ez már nem elég. Nem akarom, hogy különböző idiótákról panaszkodj, hogy milyen hülyeségeket csináltak már megint. Azt akarom, hogy rólam mesélj másoknak, hogy milyen boldog vagy velem. Hogy mennyire hiányzom, pedig még csak 10 perce mentem el. Azt akarom, hogy este mellettem aludj el és reggel velem ébredj. Hogy amikor reggel a hajad a szemedbe lóg, én simíthassam el onnan és a helyére millió és egy csókot nyomhassak…
- Annyira szeretlek! – eddig bírtam a „majd sikerül elfelejtenem” dolgot. Ahogy beszélt és egyre inkább
a szerelmet láttam a szemében, teljesen elvesztem. Azt reméltem, hogy egyszer talán elfogadja, hogy mit
érzek iránta, de soha nem gondoltam volna, hogy ő is pont azt érzi, amit én. A könnyeim újra útnak
indultak, de most már mosollyal az arcomon vártam, hogy végül a földre hulljanak.
*
Sírt. Majd megszakadt a szívem, ahogy sírni láttam. Mindent elrontottam és most nekem helyre kell hoznom. Nem tudom, hogy miért, de egyszer csak beszélni kezdtem. Elmondtam mindent, amit az évek folyamán már többször is kellett volna. Egyre inkább megkönnyebbültem. Pedig a neheze még csak ezután jön. Mit fog szólni hozzá? Egyszerre voltam boldog, hogy végre mindent ki tudtam mondani és nem kell többet titkolnom előtte, és feszült, hogy mi lesz a reakciója, mit gondol majd az egészről.
- Annyira szeretlek! – megdöbbentem. Megszólalni nem tudtam hirtelen. Nem akartam elhinni, amit
mondott. Amire mindig is vágytam, most itt volt előttem. Egy karnyújtásnyira. Megint sírni kezdett. Nem
értettem. Aztán megérkezett a mosoly is a könnyek mellé és újra elvarázsolt. Közelebb hajoltam hozzá és
azt tettem, amit már évek óta kellene…
