Ébresztő gondolatok

2011. április 15., péntek

Jól vagyok....

Leírjuk angolul, hogy a könnyeink beterítették az egész szobát.

Leírjuk németül, hogy senki nem ért meg minket.

Leírjunk franciául, hogy már nem hiszünk semmiben.

Leírjuk oroszul, hogy nem látjuk a jövőnket.

Leírjuk japánul, hogy nem akarunk élni többé.

Leírjuk görögül, hogy félünk hinni az álmainkban.

Leírjuk kínaiul, hogy nem azok vagyunk, akiknek mutatjuk magunkat, mert álarcot hordunk, hogy elfogadjanak az emberek.

Leírjuk lengyelül, hogy éjszaka azért sóvárgunk, hogy bár örökre alhatnánk.

Leírjuk spanyolul, hogy túl rövid az élet.

Leírjuk olaszul, hogy mi lett volna ha, hogy miért, hogyan, kivel, miért nem.

Leírjuk finnül, hogy olyan emberekre pazaroltuk a szeretetünket, akik visszaéltek a bizalmunkkal.

Leírjuk szlovákul, hogy mindannyiszor, ahányszor megkérdezték, hogy vagyunk, hazudtunk.

Mert magyarul csak annyit mondtunk: Jól vagyok!

Mert tudod, hogy el tudnád magyarázni, csak félsz attól, hogy megértik...

2011. április 2., szombat

A kandallóban pattogott a tűz. Egy-egy szikra különös táncot járva hunyt ki a hamudomb tetején. Mint táncoló fények repkedtek ide-oda az ajtó üvege mögött. Ezt éreztem én is. Mintha az utolsó nagy fénycsóva várna már csak rám. Nincs folytatás. Nincs újabb izzás. Mintha a pillanat bármikor véget érhetne. Jelenleg ilyen voltam én is. A tűz, ami régen bennem lobogott, mára csak pislákoló láng egy hamutenger fölött. Minden, ami régen kitartásra sarkallt mára eltűnt mellőlem. Csak ülök és nézek magam elé. Nem vonz már sem a társaság, sem a természet közelsége. Valami ide láncolt. Vagy éppen valaki. Nem tudtam túllépni a csalódásomon. Azt hittem igazán érdeklem. Nem is a szerelem, ami felé vonzott. Ha a barátságom kellett volna neki, nekem elég lett volna. Nem akartam mást csak megismerni. Csak meg tudni milyen ember valójában. Meg tudni, mi az, ami foglalkoztatja, mi az, ami kizökkenti mindennapi nyugalmából. És mi lett belőle? Ő boldogan éli világát. Én itt sajnáltatom magam és csak nézek magam elé. Nem kellett volna, hogy engedjem idáig jutni a dolgokat. Tudhattam volna, hogy van valakije. Nem lett volna szabad bele szeretnem. Meg kellett volna álljak az első csóknál. Egy kéz ért a vállamhoz. Nem mertem felé fordulni, tudtam, hogy ő az. Éreztem, hogy közelebb lép és szólni akar. Majd még se tette. Inkább elment, úgy ahogy jött. Félt volna bármit is mondani? Vagy attól, hogy én mit mondanék? Újra a tüzet kezdtem nézni. Új erő kapott. Újra fellobbant a láng, minden pont úgy, mint régen. Hirtelen rántott fel a fotelból, szorosan húzott magához és úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Mintha ez lenne az utolsó tette, mielőtt teljesen kialudna. Mint a tűz én is úgy kaptam teljesen új erőre. Már nem volt kérdés, mit akarok, és hogy ő mit akar. Még ha csak utoljára is... Hirtelen az ágy nem is volt olyan messze, mint ahogy napok óta tűnt.

2011. január 27., csütörtök

Helycsere...

Mindig is túl akartam lépni a szobám falain. Nem akartam örökre a négy fal magányában élni. De nem volt merszem kilépni az ajtón. A beszűrődő fény mindig csábított, de féltem a valóságtól. Itt benn nem bánthat semmi és senki. Nem kell fájni, nem kell égetnie, nem kell, hogy emésszem magam. Itt benn csak én vagyok. Egyedül Én.

Próbáltam. Nem egyszer, százszor. Próbáltam, de nem jutottam messze. Fogtam a kilincset és vártam. Vártam, hogy valaki lenyomja helyettem. Aztán visszaléptem. S kezdhettem elölről. Ugyanúgy félve.

Nézz most rám. Kinyitottam az ajtót és itt állok a napfényben. Kinyitottam, mert bekopogtál rajta. Mintha felnyílt volna a szemem. Az, ami eddig fogva tartott, egyszerre lett a múlt és a fájó emlék. Te voltál, aki bíztatott és nem hagyta, hogy a magány visszahúzzon. Hívtál, hogy tartsak veled. Meggyőztél, hogy melletted jó lesz. Nem hagysz csalódni és nem hagyod, hogy féljek. Megvédesz és szeretni fogsz.

Nézz most rám! Hazudtál! Itt voltál és elmentél! Itt hagytál… Hittem neked… Hittem benned…

Nézz most rám… Kérlek… Csak utoljára. Fordulj hozzám és úgy mond el. Mond el, mennyire szerettél. Hogy milyen volt, mikor először kimentettél. Mikor beléptél a sötét szobába és magaddal rántottál egy egészen új világba. Mond el, mikor jutott eszedbe, hogy elmész. Mond el… Csak ezt… Még utoljára…

Nézz most rám! Dühös vagy? Miért? Nekem kellene… Ordítva futni feléd, s addig kiabálni, még meg nem szűnik a fájdalom. De nem megy. Nem. Nem tudok rád haragudni. Fáj, hogy magamra hagysz, de nem tudok haragudni. Megmentettél. Megmutattad, mit hagytam ki. Miért érdemes újra kilépni.

Nézz most rám. Újra itt vagyunk. Az ajtó nyitva áll. Már nem félek. Tudom, hol a helyem. És azt is, hogy nem veled. Szembe állsz, s az ajtó záródik. Kattan a zár… Körbenézek, és nem érzek mást csak örömet. Nincsenek falak, nincsenek homályos kavalkádok. Jó helyen vagyok.